Van két középiskolai barátnőm, akikkel 17 éve ismerjük egymást, úristen kimondani is sok. :) Az élet úgy hozta, hogy körülbelül egyszerre babázunk mindannyian.
Én kezdtem a sort, aztán 4 hónap múlva az egyik barátnőm folytatta, aztán 6 hónapra rá pedig a másik. Akkor azt gondoltam, hogy de jó lesz, ha mindannyian ugyanabban a cipőben járunk, majd tudjuk egymást segíteni, illetve nem lesz a szokásos, ilyenkor fennálló probléma, hogy más téma sincs csak a gyerek, és ez unalmas lehet azoknak, akiknek még nincs.
Sajnos nem így lett, azt vettem észre, hogy már inkább hanyagolom a velük való kommunikációt és találkozást is. Amíg terhesek voltak, igyekeztem mindenben segíteni nekik, amit tudtam, tapasztaltam elmondtam nekik. De szerintem ez alap, hogy segítjük egymást, nincs ebben semmi különös.
Mióta megszültek az az érzésem, hogy örökös versengés megy. Nem is értem miért jó ez. Az ember őszintén elmondja a barátainak a nehézségeket, de az örömteli dolgokat is. Ahelyett, hogy esetleg támogatást kapna tőlük, vagy vele együtt örülnének, próbálnak nagyobbat mondani, hogy még te érezd rosszul magad.
Egyrészt azt gondolom felesleges ilyen játszmákba belekezdni, hiszen pici babákról van szó. Nincs két egyforma gyerek, nincs két egyforma család, nincs két egyforma élethelyzet. Mindenkinek más problémái adódnak, valakinek ez, valakinek pedig az okoz nehézséget.
Annyira rossz úgy beszélgetni, hogy közben az az érzésed van végig, hogy bármit mesélsz arra mindig érkezik egy rákontrázás, hogy na az én gyerekem az nem ilyen, nem olyan. Mindenkinek szíve joga úgy nevelni, úgy etetni a gyerekét, illetve úgy játszani, vagy foglalkozni vele, ahogy neki tetszik. Ebbe senkinek nincs beleszólása. Lehet persze véleményünk róla, de azt gondolom, mindenki tartsa meg magának, pláne ha a másik nem kíváncsi rá. Nyilván vannak olyan helyzetek amikor segítő szándékkal ezeket el lehet, vagy el is kell mondani, csak a lényeg, vegyünk észre azt, hogy a másik félnek szüksége van-e erre az információra, és ha igen, hogy tálaljuk neki, hogy az ne legyen tolakodó, vagy bántó.
Komolyan mondom vadidegen anyukákkal, akikkel a szimpátia kölcsönös volt első blikkre, sokkal jobban esik beszélgetni bármiről, mert ők nem ítélkeznek, nem kontráznak rá dolgokra. Aztán lehet, hogy nekik is megvan a privát véleményük, de nem azzal kezdik, hogy azonnal megosztják.
Lehet, hogy ez csak engem zavar, mert alapvetően, én nem vagyok ilyen, hogy mindenkinek az arcába tolom a véleményem. Lehet, hogy ez lenne a normális? Ki tudja, mindenesetre elgondolkodtató...