Eljött ez a nap is, annyira hihetetlen, hogy eltelt egy év...

Annyira gyorsan, hogy az az érzésem, alig emlékszem valamire az elmúlt egy évből. Mondjuk ez lehet a sok nem alvás eredménye is. De mondjátok, hogy más is van így ezzel?! 
Szóval ez a gyönyörűség egy éves lett. Imádom, és nagyon köszönöm neki, hogy minket választott szüleinek! Rengeteget örömet és boldogságot adott nekünk mióta velünk van.

Nagyon elkapott ez a DIY hév, úgyhogy amit tudtam, magam csináltam meg a szülinapjára is. Például a fotózásra varrtam egy egyes szám alakú párnát. A neten láttam és nagyon megtetszett. Viszonylag könnyen kivitelezhető, de nagyon mutatós, a fotósunknak is nagyon tetszett, így ígértem neki egy unisex színűt.

Egy szülinapi szettet rendeltem az AliExpress-ről, a másikat pedig én csináltam meg. Az Ali-s szett ilyen:
A másikhoz vettem egy fehér bodyt (H&M) és textilfilccel rárajzoltam egy mintát, amit neten találtam. Szerintem ez a legköltséghatékonyabb megoldás, és akár többet is csinálhatunk egy árából. Mutatós és igazából csak a fantázia szab határt. 
Ehhez a bodyhoz mindenképp fekete tüll szoknyát akartam. Nem találtam jó áron, ilyen kis babára valót, így azt is én csináltam meg. A könnyebbik utat választottam és varrás nélküli szoknyát csináltam. Vettem egy szélesebb gumit, összevarrtam, majd az előre 10 cm-es csíkokra felvágott tüllt elkezdtem szépen rákötni. Jó kis móka, el lehet vele szórakozni, de a végeredmény szerintem mutatós lett. 
Beszereztem még pár hajpántot, hajráfot, de az én gyermekem egyiket se tűrte meg a kis buksiján, így azokat elteszem jövőre, akkor már hátha ő kéri, hogy rakjam fel neki. Álmodozni lehet... :) Ezeket egyébként a Reserved online shopból rendeltem, mivel leárazás volt így nagyon jó áron voltak.

Nagyon tetszett már régóta a szülinapi babaposzter is. Így azt is mindenképpen szerettem volna neki csinálni vagy csináltatni. Megnéztem egy pár oldalt, ahol ezzel foglalkoznak, ihletet merítettem és elkezdtem kutakodni az interneten. A Google a barátom, így találtam rá a www.postermywall.com oldalra. Itt rengeteg poszter sablon van, amit aztán te magad alakíthatsz még olyanra, amilyet elképzeltél. Én idő szűkében maradtam az eredeti sablonnál, de nekem így is tetszik a végeredmény. A legkisebb méret ingyen letölthető, de ha nagyban szeretnénk kinyomtatni, akkor már a különböző méreteknek ára van. A kislányom posztere ilyen lett:

Nincs szülinap torta nélkül. Ebben a témában is kiolvastam az internetet. :) Keresgéltem mindenféle egészséges receptet, aztán valahol félúton az egészséges és a finom között, több receptből született meg a végeredmény.

Hozzávalók:

• 15 dkg teljes kiörlésű liszt (én felesbe csináltam bio fehér liszttel)
• 7 dkg finom szemű zabpehely
• 1 t.k. sütőpor
• fél t.k. szerecsendió
• fél t.k. fahéj
• csipet só
• 10 dkg barna cukor
• 5 dkg gyümölcscukor
• 5 dkg vaj
• 0,5 dl 100 %-os almalé 
• 2 tojás
• 2 nagy banán összetörve (vagy egy üveg banános bébiétel)

Elkészítés:

180 fokra előmelegítem a sütőt. Először összekeverem a száraz hozzávalókat, majd egy másik nagyobb tálban a többi hozzávalót, utána apránként hozzáadom a száraz keveréket. Egyenletesre keverem. Egy kisebb torta formába öntöm, amit előtte kivajaztam és kiliszteztem. Kb. 30 percig sütöm.

A díszítés nálam elég egyszerűre sikeredett, habtejszínt vertem fel, cékla levével rózsaszínre színeztem és habzsák segítségével kis rózsákat nyomtam a tetejére.

Igazából nem lett egy gyönyörű torta, de itt nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy finom legyen és a kiscsajnak felkeltse az érdeklődését. Ez sikerült, összevissza tapizta a tortát, kente az arcára, mindenhova a habot, nagyon élvezte, cuki volt. :)

 Remélem tetszett az írás, és találtatok benne számotokra is hasznos ötletet.

Remélem ez nem lesz tendencia nálunk, hogy minden hónapban meglátogatjuk a klinikát. Sajnos azonban újból ott jártunk a kislányunkkal.

Mai napig nem tudom, hogy mi mehetett a szemébe, de egyik nap a bal szemén láttunk egy apró fekete pöttyöt, mint egy porszem akkora. Ezt is igazából úgy vettük észre, hogy elkezdte nagyon dörzsölni a kis szemét. Eleinte azt gondoltuk, majd biztos kipislogja, de sajnos nem így történt. Már annyira feltapadt a szemére, hogy ehhez külső segítség kellett. Természetesen hétvége volt, szemészeti ügyelet nincs, így elmentünk egy magán szemészhez. 

Aranyos volt, de sokra nem mentünk vele. Megállapította, hogy az ott egy idegen test. Gondoltam magamba szupi, ezt én is láttam, nagyító nélkül is, de ezzel nem vagyunk előrébb. Felírt egy szemcseppet és közölte próbáljuk meg kiszedni. :D Na mondom ezért megérte eljönni. Nyilván, ha ki tudtam volna szedni, vagyis inkább úgy fogalmazok, ha ki mertem volna szedni, kiszedem, de nem mertem nekiesni.

Ezek után viszont tettünk a férjemmel egy próbát amikor hazaértünk. De egy 7 hónapos gyerek nyilván nem fog megülni, nem fogja nem mozgatni a fejét és pláne nem fogja a kedvemért nyitva tartani a szemét, amíg én megpróbálok kipiszkálni belőle valamit. Szóval semmi másra nem volt jó, csak arra, hogy szegénykét kikészítsük és kisírja a szemét. De ennyi sírás és könny után sem távozott az idegen test... Sajnos nagyon ragaszkodó típus.

Hétfőn reggel már a szemészeten csücsültünk és vártunk a sorunkra. Nagyon kedves doktornőhöz kerültünk. Azt mondta tesz egy próbát, hogy eltávolítsa a szeméből. Így bementünk az úgynevezett kis műtőbe, és le kellett fogni a kislányunkat. Szörnyű volt, szegénykém halálra volt rémülve, kapott érzéstelenítő szemcseppet, és kitámasztották a szemét egy fém izével. Nézni is rossz volt, szegénykém el se tudom képzelni mit gondolhatott, mi történik vele. De annyira rémült volt és annyira gyorsan kapkodta ide-oda a szemét, hogy lehetetlen volt kivenni.

Így azt mondta a doktornő, hogy másnap reggel bódításban kiveszi. De ehhez először el kellett mennünk az aneszteziológiára, hogy nincs-e valami akadálya a bódításnak. Borzalmas volt egy ilyen pici babával az aneszteziológián várni, a rengeteg idős ember között. Az anesztes doktornő, nagyon kedves volt, mondta, hogy ő lesz másnap reggel is. Vigasztalt, idézem: "Anyuka ne szomorkodjon, négy gyerekem van tudnék mesélni!" Na azt meghiszem, meg el is hiszem, hogy ettől durvább sztorik is vannak, de nekem egyelőre ez is óriási lelkiismeretfurdalás. Mióta megláttam a szemében azt a kis akármit, azon kattogok, hogy honnan került bele, és, hogy én nem figyeltem eléggé, és el lehetett-e volna ezt kerülni.

Kemény éjszakánk volt, ugyanis úgy, mint egy altatás előtt, a bódítás előtt sem lehetett enni-inni. Mivel még főként anyatejes, így 5 órával előtte nem adhattam neki enni. Mi voltunk elsőre kiírva a műtőbe, így reggel 7-re kellett bemennünk, ami azt jelenti, hogy hajnali 2 órakor ehetett utoljára. Ez azért is volt nehéz, mert ha este felkel, mindig szopizva alszik vissza. Így nagyon izgultam ne keljen túl korán, végül fél 4 körül ébredt, és mivel nem kapta meg, amit megszokott volt sírás.Visszaaltatni nem tudtuk sehogysem, így fél 6 körül autóba ültünk és irány a napfelkelte. Az autóban, mint mindig, azonnal elszundított, így kocsikáztunk egyet.

Eljött a 7 óra, megérkeztünk a klinikára. Korán reggel mindenki morcos volt még, de később már szimpatikusabbak voltak. Beküldtek minket a gyerek kórterembe, és várnunk kellett. Azt mondták jönnek majd beleegyező nyilatkozatot kitöltetni, illetve feltesznek pár kérdést is. Erre nem is kellett sokat várni. Még ekkor is azt mondták mi leszünk az elsők.

Vártunk, vártunk, várakoztunk. 8 óra körül jött a műtős fiú és az anesztes doktornő. Beszúrtak egy branült a kis kézfejébe. Innen is hatalmas pacsi a műtős fiúnak, mert elsőre sikerült neki beszúrni. A szobatárs anyuka mesélte, hogy előző nap az ő fiának, majdnem egy órába telt beszúrni, úgyhogy kicsit paráztam.

Eltelt újabb fél óra mikor megjelent a doktornénink és közölte, hogy a professzor úrnak van egy rövid műtétje, és mi majd csak ezután következünk. Eléggé szíven ütött, hiszen direkt előrevették a mi lányunkat, mondván, ő a legkisebb, ne kínozzuk, és utána jött volna a "kedves" professzor. De nyilván az ő ideje drága, így aljas módon beelőzött minket, így egy jó órát csúsztunk és 9 óra után kerültünk sorra, de ezzel együtt az utánunk következő másfél éves kisfiút is megvárakoztatta. Szívesen megköszöntem volna a professzor úrnak az emberségét, de sajnos nem találkoztam vele. Mondjuk azt gondolom jobb is ez így, nem hiszem, hogy tudtam volna nyomdafestéket tűrő szavakat intézni hozzá.

Tehát mi következtünk, bejött a műtős fiú, adott egy kis bódító szert, és mondta, hogy sétáljunk a műtő felé, és ne lepődjek meg, ha már kába lesz, és elengedi magát. Szegénykém viszont nem bekábult, hanem megijedt, gondolom, mivel ilyen még sose történt vele, nem tudta mire vélni az érzést és felkiáltott. Annyira rossz volt hallani, azt az ijedt kiáltást, sose hallottam még tőle ilyet, nagyon megijedtem. Pedig csak ezután jött a java, odaértünk a műtő ajtóhoz, és közölte, hogy adjam oda a gyereket. Lesápadtam, mert senki nem mondta, hogy nem kísérhetem be, még fel se fogtam, már el is tűnt e gyermekemmel a műtő feliratú ajtó mögött. Zokogásban törtem ki, egyrészt mert még a rémült kiáltása hatása alatt voltam, másrészt meg ott szerettem volna lenni vele, annyira picike még.

Életem legrosszabb 20 perce következett. Sírtam, járkáltam fel-alá, de a percek annyira lassan teltek, mint még soha. A férjemen is láttam, hogy kicsit megzuhant, erre ő sem volt felkészülve. Szóval ott álltunk mind a ketten és vártuk, hogy végre visszakapjuk az életünket. Egyszercsak nyílt az ajtó és jött a kék ruhás fiú, ölében a kislányunkkal. Szegénykém halkan nyöszörgött, kis bágyadt volt. Bevitte a kórterembe, letette az ágyba, melléfeküdtem és csak puszilgattam. Annyira örültem, hogy végre mellettem van, túl van rajta.

Bejött a doktornéni, mondta, hogy minden rendben volt, sikerült levenni, nem tudja mi lehetett az, olyan fémesnek tűnt. Sose fogok rájönni, hogy került bele. A legvégső elmélet, amit mindenki mond, hogy biztos a szél fújta bele.

Még bent töltöttünk körülbelül 3 óra hosszát, aztán megkaptuk a zárójelenést, és végre mehettünk haza. Az a megkönnyebbülés, amit az autóban, úton hazafele éreztem, leírhatatlan. Biztos lesz még pár kalandunk, sérülésünk, de remélem, annyira súlyosak nem, hogy újra a klinika valamelyik osztályának vendégszeretetét élvezzük...

Nagyon régóta tetszenek a nyuszi, a felhő és a csillag alakú párnák. Szemezgettem velük a neten, de arra jutottam ezt én is simán meg tudom csinálni. 

A múltkor a címkerongyi varrásából maradt ki egy nagy darab fehér wellsoft anyagom. Adta magát az ötlet, hogy ebből legyen akkor felhő alakú párna, de még simán elég volt valami másra is. Így lett a nyuszi a befutó, mivel csillagot sose tudtam normálisan rajzolni, így nem erőltettem a dolgot. :D

A felhő rajzolása nem nagy tudomány, de a nyuszi is elég egyszerű forma, pláne a Miffy nyuszi. A wellsoft anyag viszont nem a barátom, elég nehéz szépen kivágni, mert nyúlik, meg hullik nagyon. Varrni is elég nehézkes amiatt, hogy nyúlik, ezért nem is lett annyira egyenletes a végeredmény, de vállalható szerintem kezdőknek is. Előnye viszont, hogy annyira jó puha, és párnának meg kifejezetten kellemes. 

A szemeket és szájakat először bele akartam hímezni, de tegnap betévedtem a Müllerbe és találtam nagyon jó áron textilfilcet, és úgy döntöttem kipróbálom milyen lesz azzal. Egy fekete és egy piros volt a csomagolásban, de egyébként a szivárvány minden színében kapható. Mivel volt piros filcem, így pirospozsgás lett a felhőcske. Erre az anyagra nem lehet annyira szépen rajzolni a filccel, de nem lehetetlen. A lenti képen jobban látszik talán, hogy fogja be a filc.

Töltetnek most is a Jysk 500 Ft-os párnájának a töltelékét használtam, a nyuszi el is nyelt egy egész párnát. Vicces volt egy 3 cm-es lyukon dugdosni bele a cuccot, pláne a füleibe. A férjem jól szórakozott rajtam mindeközben...:)

Tökéletesítem a csillag rajzolási technikámat, és következőnek mindenképpen akarok varrni csillag alakút is. Sőt ezek is lesznek tökéletesítve, ugyanis barátnőmnek nagyon megtetszett, úgyhogy mindenképpen meglepem őt és a kislányát egy-egy ilyen párnával.

Elkapott a hév, a címkerongyi sikerén felbuzdulva nekiláttam egy kutyás párna elkészítésének. Az ötletet a maradék anyag mintája adta, amin kutyák vannak, és annyira mókás formája van, hogy úgy gondoltam az lesz a sablon. 

Először kartonra felrajzoltam a kutya körvonalát. Ezzel elszórakoztam egy ideig, valahogy sehogy se akart hasonítani az anyagon láthatóra. :D Majd körbevágtam a kartont, és felrajzoltam a mintát az anyagra. Szőke nő lévén, első körben nem fordítottam meg a sablont a második kutya rajzolásánál. De szerencsére kivágás előtt rájöttem, hogy ez így nem lesz jó, mert az összeillesztésnél az egyik a fonákján lesz. :) Na de ezután a komoly agytevékenységet igénylő folyamat után végre sikerült kivágni a két kutyát. Úgy rajzoltam körbe a sablont, hogy mindenhol ráhagytam 1 cm-t a varrásra. Ezt lehetett volna úgy is, hogy a sablont rajzolom nagyobbra, de a karton, amit találtam ekkorát adott ki.

Ezután a színével befelé összeillesztettem az anyagokat és körbevarrtam. A hátsó lábát hagytam ki, hogy ott ki tudjam fordítani, illetve megtömni. :) Töltetnek vettem a Jysk-ben egy 500 Ft-os párnát, amiben 100 % poliészter szál a töltet. Azt gondoltam, ez majd elég lesz legalább két kutyára. Mondjuk nyilván attól is függ mennyire kemény párnát akarunk. Na én jól megtömtem, majdnem belement az egész párna tölteléke.

A hátsó lábát pedig a tömés végeztével szépen, rejtett öltéssel összevarrtam. A nyakába nyakörvként egy rózsaszínű szalagot kötöttem. Ezzel el is készült a kutyus:

A kislányomnál ez is sikert aratott, annyira jó, hogy értékeli az anyja keze munkáját. Imádom! :) Ezt sem nehéz elkészíteni, mondjuk a körbevarrás kicsit lassabban megy, mint a címkerongyinál, de gyakorlás teszi a mestert. :) 

Már régóta szemezek ezekkel a címkerongyikkal, nagyon tetszenek. Mivel az én kislányom is címke mániás, nem volt kérdés, hogy kell neki egy. Hihetetlen egyébként, hogy bármilyen színes, zenélő, csörgő-zörgő játékon is a legizgalmasabb dolog a címke. Gyakorlatlan anyukaként a legelső játékairól levágtam, aztán rájöttem, hogy nem szabad, mert hosszú perceken át képes, nagyon komoly arccal vizsgálgatni. Meg kell zabálni. :) Így jött az elhatározás, hogy csinálnom kell egyet neki. Venni nem szerettem volna, mert mindenképpen saját készítésűt akartam adni neki.

Körülbelül két hete voltunk családi kiránduláson, és Eger egyik kis macskaköves utcájában találtam egy kis aranyos boltot, Őkelme a neve, nem bírtam megállni, hogy ne menjek be. Milyen jól tettem! :) Szebbnél szebb anyagok, szalagok, igazi kánaán volt. Úgyhogy gyorsan be is vásároltam a szükséges anyagot és szalagokat.

Ezután már semmi nem tartott vissza attól, hogy elkészüljön a címkerongyi. Úgy gondoltam, akár kis kocsitakarónak is jó lenne, így az egyik oldalához, puha wellsoft anyagot vásároltam.

Nekiláttam nagy izgalommal. Kivágtam a szükséges méretet egy kartonból (25*25 cm) és azt rajzoltam körbe az anyagokon, és ezután vágtam ki. Így néz ki:

Következő lépésként összevarrtam az anyagokat, aztán szépen levasaltam a varrás mentén őket. Az időközben felszabdalt szalagokat gombostűvel hozzátűztem az anyaghoz, a mintás oldalához. Íme:

A wellsoft anyagból is kivágtam egy akkora négyzetet, ami pont lefedi az eddig elkészült takarót, majd rátettem színével befelé a takaróra:

Körbevarrtam, csak egy kb. 10 cm-es rést hagytam ki, ahol ki tudom majd fordítani. A kifordítás után:

Eligazgattam szépen az anyagot, és a szélétől kb. fél cm-re körbevarrtam, hogy a kihagyott rész is be legyen varrva. Két oldalon letűzve hagytam a címkéket,és úgy varrtam le, a másik két oldalon pedig kivettem a gombostűket és úgy mentem át rajta. Azért csináltam így, hogy ha takaróként is használjuk, ne lógjanak a címkék a gyerek arcába. Íme a végeredmény:

Illetve itt egy kép vasalás után, nappali fényben is:

Bátran ajánlom mindenkinek, hogy nekilásson, ha kedvet érez hozzá, egyszerű elkészíteni, és olyan jó érzés a végén, amikor a gyerek kezébe kerül, tetszik neki, örül neki, és saját kezűleg készítetted a csemetédnek szíved-lelked beleadva. :)

U.i.: A képek minőségéért elnézést, amikor fotóztam, nem gondoltam, hogy közzéteszem, de azért remélem vállalható, és segítséget nyújt azoknak, akik esetleg belevágnak az elkészítésébe. :)

Update: Azóta barátnőm kisfiának is készítettem egy fiús változatot karácsonyra. Inspirációnak töltök fel képeket róla.

Múlt héten megtörtént az, amitől a legjobban féltem. Többször is álmodtam erről, és úgy látszik sikerült is bevonzani a dolgot. A kislányom legurult az ágyról. :( 

A történet ott kezdődik, hogy velünk alszik, vagyis köztünk. Tudom sokaknak, már ez kiveri a biztosítékot, de nekünk ez így jó, szeretünk vele aludni. Minden este úgy zajlik, hogy elalszunk a franciaágyon, aztán a férjemmel kiköltözünk a gyerekszobába (ha már a gyerek nem használja). Itt szoktunk esténként elalvás előtt beszélgetni, számítógépezni kicsit.

Így történt aznap este is. Elaludt a kis csaj, én pedig kimentem a férjemhez a másik szobába. Ajtó természetesen résnyire nyitva. Egyszer mintha hallottunk volna valami hangot, de aztán semmi. Hallgatóztunk tovább, és egyszer csak puffanás, én elkiáltottam magam, hogy " Úristen, leesett!" és mindeközben rohantam a szobába. A kisbaba hason a földön az ágy mellett, a szőnyegen. Felkaptam, akkor kezdett el sírni. A szívem szakadt meg, hogy lehetek ennyire felelőtlen, hogy fájdalmat okozok neki. Nem győztem ölelni, és közben folyamatosan mondogattam, hogy ne haragudjon, nagyon sajnálom és hogy nem lesz semmi baj. Hála istennek hamar megnyugodott, akkor gyors ellenőrzés látszik-e valami sérülés rajta. Egy pici pirosság látszott a homlokán, ahogy a szőnyeg megdörzsölte.

Hozzáteszem, azért mertem otthagyni elalvás után, mert ha felkel a sötétben mindig sírdogál kicsit, én pedig azonnal megyek be hozzá. Na most viszont teljes csendben forgott vagy négyet-ötöt egymás után, amit még sose csinált ezelőtt, aztán leesett.

Megetettem, aztán már megvillantotta az ezer wattos mosolyát is. Mi viszont nem voltunk nyugodtak, így a férjem telefonált az ügyeletre, hogy elmesélje mi történt, és hogy most mit tapasztalunk, és be kell-e menni. Természetesen azt javasolták menjünk be.

Murphy törvénye, hogy az ember autója ilyenkor van szervizben. Gyors telefon a nagyszülőknek, indultak is értünk. Beértünk az ügyeletre, a portás hülye kérdései után, vártunk egy sötét váróban. Azt persze nem tudtuk mikor fog megjelenni valaki, ezt ugyanis nem tudta megmondani. Szerencsére nem sok idő múlva megjelent két köpenyes nő, az egyik úgy nézett ki, mint aki beteg. Mint utóbb kiderült ő volt az asszisztens. Na itt semmi nem történt, a doktornő meg se nézte a gyereket, egy papírra leírta, amit mi elmondtunk, és felküldött a csecsemőosztályra. 

Jött egy kis fiatal doktornő, kérte vetkőztessük le a gyereket és megvizsgálta. Ami nálam kiverte a biztosítékot, elővette az okos telefonját, bekapcsolta a vakut és úgy nézte meg a gyerek szemét. Ez szerintem elég brutális, azoknak a kameráknak olyan fénye van. Na mindegy, akkor még sokk alatt voltam, nem tudtam kb. azt se fiú vagy lány vagyok. Ezután vért vettek tőle, hogy megnézzék a véroxigén szintet. Erre sem mondanám, hogy humánus módon történt. Majd közölte, hogy meg kell mérni a gyereket és vetkőztessem le újra. Teljesen logikus a sorrend, az éjszaka közepén, egy álmos nyűgös pici babát öltöztessek-vetkőztessek 5 percenként. Majd elküldtek minket röntgenre, természetesen át kellett sétálni az éjszaka közepén egy másik épületbe, mert ott éppen felújítás alatt volt. A röntgen is elég brutális egy pici babának, ketten kellett lefognunk, miközben ő szegénykém csak sírt. Másodjára sikerült megcsinálni.

Eddig a vizsgálatok sokkal jobban megviselték a gyereket, és jobban sírt, mint amikor leesett. Ezen a ponton gondolkodtam el nagyon, hogy vajon mi a jó ha behozza az ember a gyereket ilyen esetben és kiteszi egy rakás nem éppen kellemes vizsgálatnak, vagy hallgat az anyai ösztöneire, és megnyugtatja magát, hogy nem történt nagy baj és biztos nem ez lesz az egyetlen ilyesfajta baleset.

Újra visszamentünk az osztályra, ahol közölték, hogy bár látszólag semmi baj nincs, minden eredmény negatív, a protokoll szerint bent kell maradnunk 72 órás megfigyelésre. Teljesen lesápadtam, erre nem voltam felkészülve. De nem volt mit tenni, maradtunk. Az osztály tele volt, egy kétágyas szobába toltak egy harmadikat, meg nekem egy széket, és így voltunk hatan egy apró kis szobában. Három pici baba, és három anyuka. Persze ezzel a művelettel sikerült felkelteni a babákat, és az anyukákat, volt nem kicsi lelkiismeret furdalásom még emiatt is. Nagy nehezen elaludt mindenki a szobában, kivéve én, aki egy percet nem tudtam aludni.

Másnap reggel vizitkor az osztályvezető főorvos jött, aki egy végtelenül kedves, aranyos hölgy. Viccelődtek is egy kicsit, hogy már megint egy "repülő baba", nem egyedi az esetünk, minden napra jut legalább egy. Egy picit könnyített a lelkemen, hogy nem csak mi vagyunk ilyen figyelmetlenek. De mondta a doktornéni az ő gyerekei is estek le innen-onnan. Minden gyerek ilyen, hogy pillanatok alatt képes bárhonnan leesni, vagy bármiben elesni. Elküldött minket koponya ultrahangra és hasi ultrahangra is. A beutalókat egy másik doktornénitől kaptuk, aki szintén nagyon bűbáj volt. Igazi gyerekorvos, én erre csak azt tudom mondani. A napunk el is telt a két vizsgálattal, mindkettő rendben volt hála istennek. A délutáni viziten azt mondták, másnap reggel még egy szemvizsgálat és ha az is rendben van, akkor mehetünk haza. Én voltam olyan boldog, hogy azt el se tudom mondani. Egyrészt, hogy megúsztuk, minden vizsgálat negatív, másrészt, hogy már csak egy éjszakát kell kibírni bent. A legnagyobb félelmem az volt, hogy bent összeszedünk valami vírust, ugyanis a legtöbb szobában fertőző betegek voltak, többnyire Rota vírussal.

Eljött a reggel, újabb vizit, megkaptuk a beutalót a szemvizsgálatra. Átmentünk a szemészetre, ott volt pici káosz, egészen sokat kellett várnunk, a kislányom el is aludt az ölemben. Persze nem sokkal utána mi következtünk, úgyhogy álmából keltve, világítottak a szemébe, nem igazán örült neki. Szerencsére ez a vizsgálat is negatív volt, minden rendben volt.

Visszamentünk a csecsemőosztályra és végre megkaptuk az engedélyt a távozásra. A doktornéni nagyon aranyos volt, viccelődött is egy kicsit, mondta: "Na anyuka mehetnek, a baba be van vizsgálva, 100%-os!" :) Igaza volt, aztán én is rájöttem, hogy öröm az ürömben, hogy legalább megtudtuk, hogy minden rendben van, szépen fejlődik, elvégeztek egy rakás olyan vizsgálatot, amit egyébként soha. Megtudtuk, hogy minden értéke rendben van és tökéletes pici babánk van, akire ezentúl ezerszer jobban oda kell figyelnünk. :)

Van két középiskolai barátnőm, akikkel 17 éve ismerjük egymást, úristen kimondani is sok. :) Az élet úgy hozta, hogy körülbelül egyszerre babázunk mindannyian.

Én kezdtem a sort, aztán 4 hónap múlva az egyik barátnőm folytatta, aztán 6 hónapra rá pedig a másik. Akkor azt gondoltam, hogy de jó lesz, ha mindannyian ugyanabban a cipőben járunk, majd tudjuk egymást segíteni, illetve nem lesz a szokásos, ilyenkor fennálló probléma, hogy más téma sincs csak a gyerek, és ez unalmas lehet azoknak, akiknek még nincs.

Sajnos nem így lett, azt vettem észre, hogy már inkább hanyagolom a velük való kommunikációt és találkozást is. Amíg terhesek voltak, igyekeztem mindenben segíteni nekik, amit tudtam, tapasztaltam elmondtam nekik. De szerintem ez alap, hogy segítjük egymást, nincs ebben semmi különös.

Mióta megszültek az az érzésem, hogy örökös versengés megy. Nem is értem miért jó ez. Az ember őszintén elmondja a barátainak a nehézségeket, de az örömteli dolgokat is. Ahelyett, hogy esetleg támogatást kapna tőlük, vagy vele együtt örülnének, próbálnak nagyobbat mondani, hogy még te érezd rosszul magad.

Egyrészt azt gondolom felesleges ilyen játszmákba belekezdni, hiszen pici babákról van szó. Nincs két egyforma gyerek, nincs két egyforma család, nincs két egyforma élethelyzet. Mindenkinek más problémái adódnak, valakinek ez, valakinek pedig az okoz nehézséget. 

Annyira rossz úgy beszélgetni, hogy közben az az érzésed van végig, hogy bármit mesélsz arra mindig érkezik egy rákontrázás, hogy na az én gyerekem az nem ilyen, nem olyan. Mindenkinek szíve joga úgy nevelni, úgy etetni a gyerekét, illetve úgy játszani, vagy foglalkozni vele, ahogy neki tetszik. Ebbe senkinek nincs beleszólása. Lehet persze véleményünk róla, de azt gondolom, mindenki tartsa meg magának, pláne ha a másik nem kíváncsi rá. Nyilván vannak olyan helyzetek amikor segítő szándékkal ezeket el lehet, vagy el is kell mondani, csak a lényeg, vegyünk észre azt, hogy a másik félnek szüksége van-e erre az információra, és ha igen, hogy tálaljuk neki, hogy az ne legyen tolakodó, vagy bántó.

Komolyan mondom vadidegen anyukákkal, akikkel a szimpátia kölcsönös volt első blikkre, sokkal jobban esik beszélgetni bármiről, mert ők nem ítélkeznek, nem kontráznak rá dolgokra. Aztán lehet, hogy nekik is megvan a privát véleményük, de nem azzal kezdik, hogy azonnal megosztják.

Lehet, hogy ez csak engem zavar, mert alapvetően, én nem vagyok ilyen, hogy mindenkinek az arcába tolom a véleményem.  Lehet, hogy ez lenne a normális? Ki tudja, mindenesetre elgondolkodtató...

Idén februárban született meg a kislányom.  Most múlt fél éves és a napokban arra jutottam, hogy ki kell írnom magamból a gondolataimat, még akkor is, ha senki nem fogja elolvasni. Igazából a velünk megtörtént dolgokról fogok elmélkedni. Illetve a kreatív énem is felszínre tört mióta itthon vagyok, és nagyon ráérek. Szóval ezzel kapcsolatos bejegyzések is lesznek.

Magamról pár szóban, 31 éves vagyok, van egy szuper férjem és egy még szuperebb, gyönyörű 6 hónapos kislányom. Jelenleg GYED-en vagyok vele, egyébként pénzügyi területen dolgozom. Szeretem a munkámat, néha hiányzik is egy kis pörgés, de csak nagyon ritkán.

Imádok itthon lenni vele. Annyira jó látni, ahogy napról napra változik, fejlődik, mindig valami újat tanul, valami újat csinál. Nem győzöm fényképezni, hogy megörökítsek minden momentumot. Rá kell jönnöm, hogy ez esélytelen, hogy minden egyes percet, élményt megőrizzek az utókor számára, de azért rajta vagyok. Ezzel biztosan mindenki így van, hiszen annyira gyorsan repül az idő.

Amikor még nem volt gyerekem, mindig azt hallgattam, hogy úgy eltelik az idő, észre sem veszed és felnőnek, stb. Akkor azt gondoltam, miről beszélnek, hát az idő, nem telhet gyorsabban, ha az embernek gyereke van. Telhet... és telik is, méghozzá villám sebességgel száguld, néha tényleg jó lenne megállítani, és jobban kiélvezni minden egyes percet. Én például szívesen visszamennék az első hónapokba, és a mostani tudással, és tapasztalatokkal újra átélném őket. Akkor ugyanis a túlélésre játszottam, a sok "nemalvás", a sok agyalás azon, hogy vajon most mi baja, most miért sír, valamit nem jól csinálok kérdések mellett, nem volt idő megélni milyen is az, amikor egy új pici emberke elkezd kinyílni a világ felé. 

Az időutazás helyett egyelőre maradnak az emlékek, a fényképek, a kreatívkodás és az írás, mint újdonság...