Remélem ez nem lesz tendencia nálunk, hogy minden hónapban meglátogatjuk a klinikát. Sajnos azonban újból ott jártunk a kislányunkkal.
Mai napig nem tudom, hogy mi mehetett a szemébe, de egyik nap a bal szemén láttunk egy apró fekete pöttyöt, mint egy porszem akkora. Ezt is igazából úgy vettük észre, hogy elkezdte nagyon dörzsölni a kis szemét. Eleinte azt gondoltuk, majd biztos kipislogja, de sajnos nem így történt. Már annyira feltapadt a szemére, hogy ehhez külső segítség kellett. Természetesen hétvége volt, szemészeti ügyelet nincs, így elmentünk egy magán szemészhez.
Aranyos volt, de sokra nem mentünk vele. Megállapította, hogy az ott egy idegen test. Gondoltam magamba szupi, ezt én is láttam, nagyító nélkül is, de ezzel nem vagyunk előrébb. Felírt egy szemcseppet és közölte próbáljuk meg kiszedni. :D Na mondom ezért megérte eljönni. Nyilván, ha ki tudtam volna szedni, vagyis inkább úgy fogalmazok, ha ki mertem volna szedni, kiszedem, de nem mertem nekiesni.
Ezek után viszont tettünk a férjemmel egy próbát amikor hazaértünk. De egy 7 hónapos gyerek nyilván nem fog megülni, nem fogja nem mozgatni a fejét és pláne nem fogja a kedvemért nyitva tartani a szemét, amíg én megpróbálok kipiszkálni belőle valamit. Szóval semmi másra nem volt jó, csak arra, hogy szegénykét kikészítsük és kisírja a szemét. De ennyi sírás és könny után sem távozott az idegen test... Sajnos nagyon ragaszkodó típus.
Hétfőn reggel már a szemészeten csücsültünk és vártunk a sorunkra. Nagyon kedves doktornőhöz kerültünk. Azt mondta tesz egy próbát, hogy eltávolítsa a szeméből. Így bementünk az úgynevezett kis műtőbe, és le kellett fogni a kislányunkat. Szörnyű volt, szegénykém halálra volt rémülve, kapott érzéstelenítő szemcseppet, és kitámasztották a szemét egy fém izével. Nézni is rossz volt, szegénykém el se tudom képzelni mit gondolhatott, mi történik vele. De annyira rémült volt és annyira gyorsan kapkodta ide-oda a szemét, hogy lehetetlen volt kivenni.
Így azt mondta a doktornő, hogy másnap reggel bódításban kiveszi. De ehhez először el kellett mennünk az aneszteziológiára, hogy nincs-e valami akadálya a bódításnak. Borzalmas volt egy ilyen pici babával az aneszteziológián várni, a rengeteg idős ember között. Az anesztes doktornő, nagyon kedves volt, mondta, hogy ő lesz másnap reggel is. Vigasztalt, idézem: "Anyuka ne szomorkodjon, négy gyerekem van tudnék mesélni!" Na azt meghiszem, meg el is hiszem, hogy ettől durvább sztorik is vannak, de nekem egyelőre ez is óriási lelkiismeretfurdalás. Mióta megláttam a szemében azt a kis akármit, azon kattogok, hogy honnan került bele, és, hogy én nem figyeltem eléggé, és el lehetett-e volna ezt kerülni.
Kemény éjszakánk volt, ugyanis úgy, mint egy altatás előtt, a bódítás előtt sem lehetett enni-inni. Mivel még főként anyatejes, így 5 órával előtte nem adhattam neki enni. Mi voltunk elsőre kiírva a műtőbe, így reggel 7-re kellett bemennünk, ami azt jelenti, hogy hajnali 2 órakor ehetett utoljára. Ez azért is volt nehéz, mert ha este felkel, mindig szopizva alszik vissza. Így nagyon izgultam ne keljen túl korán, végül fél 4 körül ébredt, és mivel nem kapta meg, amit megszokott volt sírás.Visszaaltatni nem tudtuk sehogysem, így fél 6 körül autóba ültünk és irány a napfelkelte. Az autóban, mint mindig, azonnal elszundított, így kocsikáztunk egyet.
Eljött a 7 óra, megérkeztünk a klinikára. Korán reggel mindenki morcos volt még, de később már szimpatikusabbak voltak. Beküldtek minket a gyerek kórterembe, és várnunk kellett. Azt mondták jönnek majd beleegyező nyilatkozatot kitöltetni, illetve feltesznek pár kérdést is. Erre nem is kellett sokat várni. Még ekkor is azt mondták mi leszünk az elsők.
Vártunk, vártunk, várakoztunk. 8 óra körül jött a műtős fiú és az anesztes doktornő. Beszúrtak egy branült a kis kézfejébe. Innen is hatalmas pacsi a műtős fiúnak, mert elsőre sikerült neki beszúrni. A szobatárs anyuka mesélte, hogy előző nap az ő fiának, majdnem egy órába telt beszúrni, úgyhogy kicsit paráztam.
Eltelt újabb fél óra mikor megjelent a doktornénink és közölte, hogy a professzor úrnak van egy rövid műtétje, és mi majd csak ezután következünk. Eléggé szíven ütött, hiszen direkt előrevették a mi lányunkat, mondván, ő a legkisebb, ne kínozzuk, és utána jött volna a "kedves" professzor. De nyilván az ő ideje drága, így aljas módon beelőzött minket, így egy jó órát csúsztunk és 9 óra után kerültünk sorra, de ezzel együtt az utánunk következő másfél éves kisfiút is megvárakoztatta. Szívesen megköszöntem volna a professzor úrnak az emberségét, de sajnos nem találkoztam vele. Mondjuk azt gondolom jobb is ez így, nem hiszem, hogy tudtam volna nyomdafestéket tűrő szavakat intézni hozzá.
Tehát mi következtünk, bejött a műtős fiú, adott egy kis bódító szert, és mondta, hogy sétáljunk a műtő felé, és ne lepődjek meg, ha már kába lesz, és elengedi magát. Szegénykém viszont nem bekábult, hanem megijedt, gondolom, mivel ilyen még sose történt vele, nem tudta mire vélni az érzést és felkiáltott. Annyira rossz volt hallani, azt az ijedt kiáltást, sose hallottam még tőle ilyet, nagyon megijedtem. Pedig csak ezután jött a java, odaértünk a műtő ajtóhoz, és közölte, hogy adjam oda a gyereket. Lesápadtam, mert senki nem mondta, hogy nem kísérhetem be, még fel se fogtam, már el is tűnt e gyermekemmel a műtő feliratú ajtó mögött. Zokogásban törtem ki, egyrészt mert még a rémült kiáltása hatása alatt voltam, másrészt meg ott szerettem volna lenni vele, annyira picike még.
Életem legrosszabb 20 perce következett. Sírtam, járkáltam fel-alá, de a percek annyira lassan teltek, mint még soha. A férjemen is láttam, hogy kicsit megzuhant, erre ő sem volt felkészülve. Szóval ott álltunk mind a ketten és vártuk, hogy végre visszakapjuk az életünket. Egyszercsak nyílt az ajtó és jött a kék ruhás fiú, ölében a kislányunkkal. Szegénykém halkan nyöszörgött, kis bágyadt volt. Bevitte a kórterembe, letette az ágyba, melléfeküdtem és csak puszilgattam. Annyira örültem, hogy végre mellettem van, túl van rajta.
Bejött a doktornéni, mondta, hogy minden rendben volt, sikerült levenni, nem tudja mi lehetett az, olyan fémesnek tűnt. Sose fogok rájönni, hogy került bele. A legvégső elmélet, amit mindenki mond, hogy biztos a szél fújta bele.
Még bent töltöttünk körülbelül 3 óra hosszát, aztán megkaptuk a zárójelenést, és végre mehettünk haza. Az a megkönnyebbülés, amit az autóban, úton hazafele éreztem, leírhatatlan. Biztos lesz még pár kalandunk, sérülésünk, de remélem, annyira súlyosak nem, hogy újra a klinika valamelyik osztályának vendégszeretetét élvezzük...
